KisWuFF versek
Vándor
Nézz rám, Vándor! S belelátsz a Végtelenbe
Szívből és gondolatokból szőtt Nagy Terekbe
Értelmet s megértést kérő barna szemekbe
Melyek mögött engem megtalálsz...
S térj meg fáradtan felhőkben úszó szép hegyekbe
Keress menedéket földbe-hóba ásott szűk verembe'
Vessz el e Végtelenbe, Nagy Terekbe, barna szemekbe
Ha engem keresel, itt megtalálsz...
Nem vágytam méreg lenni lüktető kék erekbe'
Ható-, és hajtóanyag lenni gyógyszerekbe'
Pusztán gondolat s érzés lenni emberekbe'
Mely, hiszem, én vagyok...
Gyújtós, lélekben szépen megrakott szenekbe'
Egyszerű emberként tükröződni emberekbe'
Jóbarát lenni hosszúra nyúló, gazdag életekbe'
Fogd kezem, én itt vagyok...
Embernek lenni emberi életemben
S nem élni többé keserű félelemben
Meleg érzés lenni Kedvesem szívében
Karjai közt feszülő szivárvány ívében
Szemét, szívét tükrözve barna szememben
Finom lelkét fürösztve szerelmemben
Ádámként ölelve Őt Édenemben
Dallá olvadó Múzsa énekemben
Többé nem félni én nekem, nem
Csak élni, élni, élni
S nevető ajakkal halni
S visszhangozni Végtelenbe, Nagy Terekbe,
Barna szemekbe, szép hegyekbe, szűk verembe,
Kék erekbe, gyógyszerekbe, életekbe, emberekbe,
Belehalni a Szeretetbe...
Játszik velünk a tavasz
Játszik velünk a tavasz
reggelente a Nap égető sugara
ébreszti szemem vakságát
s esténként derűs zápor friss
vize öntözi arcom
Már ülnek az első fecskepárok
a villanypózna vékony drótján
s leköltöznek az égi csillagok:
gesztenyefáink ezer ágának
hegyén égnek, lobognak az esti fényben
Egész éjjel égnek de tüzük
nem emésztő: hajnalra még
fényesebb s bátrabb szemük
kacsintása, majd hét éj
múltán az apró csillagok sora
zöld levélkék szárnyas
angyalává nő lobogva s táncolva
az élet szelének friss
halálszagú csendjében..
Feledés
Éjnek éjjelén egy kastélyban jártam,
Sűrű, fehér köd úszott utánam.
Eltakart mindent mi való és élő,
Aztán könnyű árnyak kúsztak lassan elő.
Láthatatlan hangok kacagtak némán,
Nagy szemek meredtek a sötétből énrám,
De én csak mentem meg nem rémülve,
A való világ elől messze menekülve.
Befogad a sötét minden új belépőt,
S örömmel fogadja a visszatérőt.
Jótékony álmot bocsát a szemére,
Néha gyógyírt is hoz háborgó lelkére.
Mikor felébredek e rövid feledésből,
Úgy érzem, kiléptem testem börtönéből.
Ám ez is csak egy csalóka álom,
Melynek már vége, de én újra várom..
Este
Kél a köd, halott arcokat simogat a szél
A temető sötét, csendes, biztonságos, hisz él
Senki sem érti szavuk, csak a sejtelmes éj
Vérvörös a hold az égen
Ilyet nem láttam csak régen
Csak mikor szemembe nézett mélyen
És én nem voltam eléggé résem
Jött a tőr és a fájdalom
Hogy nem figyeltem bánhatom
Szívemből folyik a vér, mely hatalom
Hogy vörösre festi a pengét, láthatom
Lassul a légzés, tompul az érzés, marad a kéj
Jön a hideg, a nyirkos föld, és újra csak a vér
Vörösre fest mindent, amit csak elér
A sötét leszáll, nyílik a kapu, és sír az éj
Egy halott lelke
Őszi napon, esős időn
Lágy szellő suhan át a temetőn.
A gyász hangulat körbefonja a teret
S a halott lelke keserűen nevet.
Megáll az idő, elsötétül minden
Fekete felhők úsznak az égen.
Víz helyett vér ömlik az égből.
Gyűlölet fakad minden élő szívből.
Fekete koporsóban fehér selyem párnák,
Ezek közt alussza egy halott az álmát.
Sápadt, sima arcán nincs többé indulat,
Megölte Őt a sok szerelmes gondolat.
Jövőkép
Eljön a vér a fagy a halál
Most minden véget ér talán
Eljön az utolsó harc a vég
De egy hang mondja küzdeni még, még
Még egy utolsót, a végső ítéletért
Az életért s a szerelemért
Mindazért mi egykor fontos volt
Már a szívemnek is csak egy szürke folt
Korom sötét, csak a vér szaga édes
Nem látni semmit mi szemnek ékes
Se élet, se nap, se föld, se hold
Csak a kegyetlen végzet, ami kiolt..
Barátság
Külsőleg sétál az árnyakban egy alak,
Társak nélkül is kész,
De a tartalom elvész,
Néhány emberben él csak.
Ez kevés, ezek csak szavak,
Az érzés számít,
Hisz a szó csak ámít,
Az ember az vak.
Mi a barátság ma?
Az összetartás hatalma?
Kiveszett a szeretet már.
Hol a szeretet, mi a törődés?
Csak az érzés a kérdés?
A válaszom: sírtál már?!
Mikor öleltelek
Miért nem roppantottál össze?
Lettél volna ocsmány, gonosz,
S most nem lennék ennyire gyönge...
Mikor könyörögtem
Miért nem fordítottál nekem hátat?
Lettél volna rideg, jégszívű
S most nem kísértene gyötrő árnyad...
Mikor zokogtam
Miért nem döftél hegyes tőrt belém?
Lettél volna gyilkosom
S most halott lenne minden remény...
Mikor továbbálltam
Miért nem hagytál végleg békén?
Lettél volna szabad madár,
S akkor most nem állnék a szakadék szélén...
Íme...e percben
Megsebzett szívem ismét a tiéd,
S lehajtott fejjel, halkan,
Zokogva kérdem én: szeretlek... de miért?!
Halott lélek
Lemegy a Nap, s felkel a Hold
Eszembe jut Ő, ki már holt
Emlékszem hisz szerettem
Ő volt az első, sosem feledtem
Velem volt még élt
S eljött, ha Hold kélt
Mienk volt a nap s az éj
De most csontjai porát viszi a szél
Eszembe jut egy dal, a mi dalunk
Melyet már újra sosem hallgatunk
De várjunk csak, múlik a Hold, s a Nap kél
Hisz Én vagyok a Halott és Ő Él
A némaság pokol
A kétségbeesés ijesztő érzése
fut végig remegő testemen,
lelki fájdalom marja ismét
kiszáradt lelkemet.
Egyszercsak belémhasít a felismerés:
elveszítettem valakit...
Elhagytam valami számomra fontosat,
s most hirtelen rettentő hiányom támadt.
Már hónapok teltek el azóta,...
de még mindig nem fogadtam el,
hogy csalódtam.
Csak néhány egyszerű kérdés,
mely szívemet nyomja:
Miért kellett ezt tenned?
Miért én csalódok újra?
Nem tudom elhinni,
hogy nem fáj a szíved...
Ennyire nem ismertelek?
Vagy őszinteségedet csak tetetted?
Válaszra várok,
de nem szólsz,
a némaság pokol,
ezt te is tudod...
Álmok nélkül
Az álmok nekem már semmit sem jelentenek,
Mert azokat már régen elfeledtem
Hiába, amit ott megtehettem azt itt nem
De akkor is, jobb lesz álmok nélkül nekem
Nem hiszem, hogy túlélem e kemény telet
S testemet elhagyja megfáradt lelkem
Egymagam sétálok a keserű esőben
S bízok még az utolsó erőmben
De az is elfogy lassan már
S nem marad más csak a gyönyörű halál
Angyalfény
Fagyba zárt emlékezet a csillagtalan éjben
A szűz magány fátyla borítja törött szívem
A feledés elrejthet a nap rémálmaitól
Ha lelkemet angyalfénnyel nem táplálom
Eónok bolyongnak a karmazsin univerzumban
S töltik meg az űrt hulló csillagokkal
A sötétben egyedül alszik egy szempár
Hol a lidércálom fénye lassan rámtalál
A jéghideg tó vizét a napsugár megtöri
De a megfagyott levegő még élteti
A halhatatlan szilánkok arcomat felsértik
S véres könnyeim itatnak engem is
Kristályajkamon a halott vér elnémít
Lázat tükröző szemem kínnal pusztít
Mert fogvatartott pillantásom átok
Hisz folyton csak angyalfényedet látom
Árnyak borzalma
Az öreg szemüvegét félretette
nem gondolt másra, csak a rettenetre
mikor becsúsztatta a tárat
fáradt volt, olyan fáradt...
Naponta új kocsmák,
átvirrasztott éjszakák
fotók a szerettekről,
közös ünnepekről...
Szívébe meleget lopott az emlék
Legszívesebben veletek lennék...
Biztosan csak káprázat
hogy a fotó int...
hívogat...
Próbára teszel, Uram, tudom,
és erős leszek, nem hagyom,
hogy eltántorítson a káprázat,
szem előtt tartom az igaz utat!
Isten? Milyen isten?
Idekint semmi sincsen,
csak a végtelen hideg...
Szólt a gyermek.
Isten? Igen, itt megtalálod,
saját szemeddel látod,
hogy az igazi úr az iszony...
Szólt az asszony.
Na végre. Behoztam a lemaredásaimat. A feladványt eddig kitalálták: KisWuFF, Angu, Dave
KOMMENTEZNIIIIIII. TUDJÁTOK A DOLGOTOKAT
