A Farkas hangtalanul szaladt végig az erdei ösvényen. Hófehér bundáján csillogott az aranyhold fénye, szeme ezüstösen villogott. Télfarkas volt, s gazdája az Ezüsthó nevet adta neki.

A legtöbb télfarkas, érthetően is, szerette az őszt. Az ősz végén végre lehullott a hó, hófehérrel borítva be mindent, ami igen kedvező volt e fajnak. Az ősz a tél hírnöke, a Télfarkasoknak, már akik közülük nem északon éltek, igen kellemesnek mondhatók az őszi éjjelek, mikor örömteli vonyításukat messze viszi a leveleket szállító őszi szél.

Persze mindig vannak mások. Ezüsthó határozottan utálta az őszt. Ugyan ő is várta a tél eljövetelét, de az őszt nem szerette. Az ősz neki az elmúlást jelentette, mint annyi másnak is körülötte. Lehullnak a fa levelei, mely nehezíti lopakodását, eltűnik a mindent elrejtő zöld, az erdő egész kihalt lesz. Aztán végre eljön a hó, mely, mint minden fajtársának, neki is kedvező. Ő az őszben talán legjobban az emlékeit utálta. Minden ősszel, amikor feltámad az első nagyobb szél, mely felkavarja, repteti a lehullott, elszáradt falevelet, mindig csak a testvéreit, s szüleit juttatta eszébe. Egy ember nem emlékezne rá, de ő Farkas volt. A nyári születése után első megélt ősze volt, mikor az ostoba Feketeszárny rátalált családjára. Az egész családot vacsorájának remélve lecsapott rájuk. Iszonyú emlékek keringtek Ezüsthó agyában. Pontosan négy éve történt – gondolta magában. Apja, s anyja küzdött ugyan, de a Szárnyaló fel-fel repült előlük. A család sarokba szorult, s apja ezerszer megbánhatta, hogy elkerültek a falkából. Szülei halála után a gyermekek következtek. Bár a Feketeszárny súlyos sebet kapott, a Farkaskölykök kivégzése nem riasztotta vissza. A Feketeszárny vélhetően nagyon éhes lehetett, vagy tudta, a család elszakadt a többiektől. Értelmes élőlény nem háborgatja a Télfarkasokat. Ezüsthó nem tudta, s gyanította, nem is fogja megtudni, mi történt valójában. Természetesen a szüleik halála után a Farkaskölykök is a Szárnyalóra támadtak, köztük Ezüsthó is. Később egyedül ő élte túl a csatát. Szerencséjére arra tévedt egy ifjú, tizennégy éves lehetett. Íjjal volt felfegyverezve, s azzal a bátor kijelentéssel indult el hazulról, hogy ő bizony vacsorának valót lő. Legalábbis a Farkas szerint csakis ez lehetett. Nagyot néztek a falusiak, amikor visszatért az ifjú, maga mögött húzva kicsiny szekerét, mellyen az ígért vacsora helyett egy Feketeszárny holttestét, s egy Télfarkas kölyköt hozott. Mindez rendbe lett volna, ha a szülei nem akarták volna megölni a Farkast. A gyermek a kölyökkel karjában elrohant az őszi éjszakában. Elég érzékeny volt a gyermek, nem először csinált ilyet, így hát a szülei nem aggódtak nagyon. Csak másnap indultak a keresésére, de soha többé nem láthatták fiukat.

A Farkas elmosolyodott, mikor az ősöreg druidára gondolt, akivel szó szerint összefutottak az erdőben. Az öreg magával vitte őket, az ifjúból druida lett. A Farkas pedig társa maradt megmentőjének. Négy év telt el azóta. A Farkas sokat gondolkozott rajta,  vajon a gazdája szülei mit csináltak a gyermekkel, amiért annyira utálta őket, hogy elszaladt tőlük. De tudta, alighanem érte tette a fiú, s soha sem kérdezte erről gazdáját.

A farkas félrehessegette feltörő emlékeit. Sebesen szaladt az ösvényen tovább. Ritkán használta ezt a széles ösvényt, inkább a fák menedékében szeretett közlekedni, ám most nagyon sietett. A gazdája nagy bajban van. Érezte.

Írta: Elathan

Folytatás következik... juppíííííííííí :P