Mocsár
Kint állok a réten,
Az állatokat nézem,
Mind szabadok
Én pedig rab vagyok.
Mint madár kit kalitkába zártak,
Kire csak a rácsok várnak.
Menekülnék, de bénák lábaim.
Repülnék, de nincsenek szárnyaim.
Ordítanék, de nem hallja senki.
S úgy érzem nincs mit tenni.
Az erdő felé lépek,
S az égre nézek,
Várva egy megváltó csodára,
De itt nem lelek, csak egy mocsárra
Közelebb megyek, hallom: hívogat,
Szép szavakkal csalogat.
Azt ígéri, szép helyre visz innen.
Egy világba, ahol jobb minden.
S elhiszem neki, akarom hogy vigyen
Bárhova, csak messzire innen.
Belelépek a sötét mélységbe,
Lábam nem ér le,
Egyre csak süllyedek
Kimászni, tudom nem lehet
Nem félek, nem kalimpálok.
Csak a végső percre várok.
Mindent feladtam,
Magam mögött hagytam,
Kinyílik most a ketrecem.
Szabadságom meglelem.
A mocsárnak köszönetet mondok
Megszűnnek most már a gondok.
Minden véget ér egyszer!
Az enyém minden éjszaka.
Megőrjít a friss vér szaga.
Mindent látok, mindent hallok,
Illatodtól megvadulok.
Vadász vagyok, te a préda,
A véredből iszom még ma.
Menekülj előlem kérlek,
Bennem már nem lakik lélek.
Századok óta itt vagyok,
De minden reggel meghalok.
Aztán felébreszt az este,
S térdelsz halálért esdve.
Megszánlak, ha nem szomjazom,
De számodra nincs oltalom.
Én vagyok most az istened,
Tőlem kapsz halált, életet.
Szemedből könny csorog, nézel.
Hidd el, tudom most mit érzel.
Én lettem te vagy fordítva,
Beleharaptam torkodba.
Forró vér, nekem az élet.
Még egy hosszú korty és véged.
Otthagyom a tested, nem kell,
Aki akar, temessen el.
Megyek, közel már a reggel,
Estig sír sötétje fed el.
Szoborként fekszem, álmodom,
Angyalként a halált hozom.
Az utolsó éjszakámon,
A rég kihalt Földet járom.
Kijátszottam minden lapot,
Most várom a kelő Napot.
Melegítse fel testemet,
Tüze tisztítsa lelkemet.
Jöjjön el a végső halál,
Hamutól lesz szürke a táj.
Mennyit érek?
Mennyit érek, ha
Akaratom ellenére élek?
Mennyit érek, ha
Nyomorúságos az élet?
Mennyit érek, ha
Szavaim földre hullnak?
Mennyit érek, ha
Süket fülekre találnak?
Mennyit érek, ha
Porszem vagyok?
Mennyit érek, ha
Egyszer meghalok?
Mennyit érek, ha
Várom a halált?
Mennyit érek, ha
Jobb lesz odaát?
Mennyit érek, ha
Fájdalmas a szerelem?
Mennyit érek,
ha nem lehet velem?
Mennyit érek, ha
Megaláznak?
Mennyit érek, ha
Rajtam kacagnak?
Mennyit érek, ha
Nincs jövőm?
Mennyit érek, ha
Minden álom romba dől?
Mennyit érek, ha
Hallgatok?
Mennyit érek, ha
Nem hallanak meg?
Mennyit érek?
Semennyit.
Nem én akartam élni,
akaratom ellenére vagyok itt.
Szavaim, süket fülekre találnak,
útközben, csendben meghalnak.
Csak porszem vagyok ezen a világon,
talán jobb élet vár a túlvilágon.
Fájdalmas a szerelem, mert kit szeretek
Nem lehet itt mellettem.
Fájdalmaim magamba temetve
Élem az életem, ez az én végzetem.
Mindezért nem érek semmit,
csak önámítás, hogy érek valamit..
Már nincs
Már nincs semmi érzés,
Már nincs fájó gondolat,
Már csak pár lépcső van,
mely megoldja a gondomat.
Már nincs ép ész,
Már nincs visszatartó kéz,
Már nincs barna szempár,
Már nincs bennem félsz.
Arcom fújja a hideg szél,
a Hold éppen most kél,
Már csak ő látja arcom,
Már nem vívom belső harcom,
...elrugaszkodom..
Már nincs több lépés,
Már nincs több érzés,
Már nincs több fény,
Már nincs több remény..
Koporsómba zárva
A fájdalom völgyében
A sötét hold alatt
Megásott síromból
Csak a mélység maradt
Hat láb mélyre hantolva
A síron nem nőtt virág
S örök bánatommal
Hanyatlott a világ
Koporsómba zárva
Megölelt a magány
S koporsómba zárva
Elragadt a halál
Elragadt magával
Elásott örökre
S nem maradt reményem
Életre, örömre
Csak halottas fájdalom
Mit lelkem kaphatott
Fagyos bánat szomorúság
Mit az élet adhatott
Örökké
Nyomorult életed általam veszíted
Mielőtt fegyvered előkeríted
Átvágott torokkal fekszel előttem a földön
S pokolbeli szenvedésed mostantól örök
Régi boldog életed örökké feledd
Mert mostantól már semmit sem tehetsz
Elvesztél! És már semmi jogod sincsen
S nem ment meg egy isten sem innen
A pokol tűzében örökké ég a lelked
Míg fent a dögevők eszik a tested
Neved és családod mindörökké elveszett
S téged mindenki örökké elfelejt
Kísértő múlt
Rég volt már, mikor féltem,
De most újra érzem
A múltból feltűnt újra valaki,
Kinek köszönhetem félelmeim.
Egyszer, ha nem jövök,
Akkor sikerült terve,
De mégsem megyek el örökre,
Mert, van mit hagytam a szívekbe.
Van, ki gyűlöl, de több aki szeret,
Ők se ejtsenek értem könnyeket.
Barátaim, nevessetek, ez
Utolsó kérésem felétek,
Hisz, még éltem, vidáman tettem,
Ne lássam a fájdalom könnyeket.
Ti, kik gyűlöltök, mit üzenek?
Most vígan lehettek,
De a sírom mellé ne gyertek,
ne nevessetek, sírjatok örömötökben.
Sirassátok a múltat, s gondolkozzatok
Ím, kit ellenségnek tartotok, halott.
Mit vétettem? Azt csak ti tudjátok,
Vigadjatok, táncoljatok!
De ne feledjétek: odaát várok rátok,
A Stüx mellett találkozom veletek.
Ki, hova kerül a túlvilágon?
Mennybe, vagy pokolba?
Ki - ki érdemei szerint besorolva,
A parton állva, ki jobbra, ki balra.
Arany középutat, itt csak az
Remélhet, ki balga, ostoba.
Barátaim, ismét Hozzátok szólok:
Vigyázzátok a családom,
Ne hagyjátok magára anyám, s apám,
Leányom, vigyázzátok őket, segítsétek.
Utoljára csak annyit kérek, az vesse rám
Az első követ, ki sohasem vétkezett!
Hibáztam!
Hibáztam! Ezért életemmel kell fizetnem
Hogy győzhetek még csak nem is hihettem
A kráni fejvadász sokkal erősebb nálam
Bár én is fejvadász vagyok, de nem Kránban
Hibáztam, amikor kikezdtem vele
Ő egy Mortel a gyilkolás mestere
Sequorja lecsap, de még kitérek
Szúrok, és vér jelenik meg pengémen
Hibáztam, mikor nem menekültem, míg engedte
De a bosszú és a vágyaim miatt nem tehettem
Ebben a pillanatban pengéi megsebeznek
És a kezemen a vágás nyomai megjelennek
Hibáztam, és már lassan itt a vég
Kezemből erősen folyik a vér
A kráni határozottan mögém lép
Fülembe súg valamit és tudom, itt a vég...
Háború szóval
"Miért a barátod pusztítod el?"
Felborult az egyensúly, nincs többé rendszer.
S harcolnod kell,
Géppel, szóval, vagy tettel.
Ember harcolnod kell a természettel!
Felfogtad tetted, mit a múltban tettél?
Ha szavakkal harcolsz, elbuksz.
Gépeid elpusztítanak, mint ahogy földed is elpusztítottad.
Mond, mire van szükséged, gépeidre,
Vagy földedre, az életet adó természetre?
Gondold meg géppel, szóval, vagy tettel?
Ember harcolnod kell a természettel!
"Egyszer, felismeri a természet,
hogy neki jobb is lehet."
Gyilkos Hold
Alakot öltött a démoni vágy,
röhög a farkasfejű gonosz.
Cseppnyi érzés sincs benned már,
sikolt a harag - dühöngök most!
Kígyózó soraid dühödten olvasom,
szemeim nem értik, amit látnak!
Kígyó tested lelkem köré fonod,
ez nekem végzetes kín, ugye tudod?
Ajkaim remegnek, véresre harapva
suttogják - gyűlöllek éjszaka Holdja!
Barangolsz bennem, lassan felemésztel,
soraimban most nagy szerelmem vész el.
Szavakba öltött gyilkos kés,
sóhajokban feltörő elvérzés..
A gyűlölet felé egyedül száguldok,
megszülettek bennem az új vérfarkasok..
Fekete Szenteste
Mindenki várja, mikor
jön el végre, a Szenteste.
De valójában hol a
béke, hol a szeretet?
Egyik sincs meg
az emberi szívekben.
Csak kis szeretetre,
megértésre vágyom,
hogy áldott és békés
legyen a karácsony.
Ám, vannak, kik csak
a szeretetről papolnak,
sajnáltatják magukat,
közben a másikba egy
nagyot rúgnak...
Csak bátran tegyétek!
Rajta, ne kíméljetek!
Tegnap este összetört
bennem valami, köszönöm nektek!
Az a valami, a lelkem.
Ám, mégis köszönöm,
mert keményebb lettem,
s rádöbbentem, sok az
álszent és gerinctelen,
kik magukat nem vállalva
csak önmagukat sajnáltatva
rúgnak abba bele,
ki nem kér mást,
csak szeretetet.
Hol a szeretet?
Hol a béke?
Réges - rég kihalt
a szívetekben!
S lassan kihal
az enyémben...
Fekete Völgyek
Fekete Völgyek közt jött erre a világra
S rögtön birodalmának lett új királya
Ő a Fekete Hegyek ifjú hercege
Ő lesz, ki uralma alá hajtja a Fekete Földeket.
Fekete Völgyek közt élte fiatal éveit
Amíg ki nem irtotta saját véreit
Utána elindult elfoglalni a világot
S addig meg sem állt, míg mindent le nem igázott
Fekete Völgyek közt érte utól a halál
Mikor már nem kívánt mást csak a magányt
Régi birodalma halálával véget ért,
Mert nincs olyan kiben hatalma tovább él.
Fekete
Újabb vers tele szenvedéssel,
Újabb vers, semmi reménnyel!
Újabb vers, amiben csak szomorkodok,
Egy újabb, miben az életről lemondok.
De döntöttem: inkább harcolok!
Mások kedvéért soha nem változok!
Akik nem fogadnak el olyannak, amilyen vagyok,
Azok ne hallgassák, amiket most mondok.
Fekete az égbolt a fejem felett,
Fekete a gondolat is, ami rabul ejtett.
Feketén csillog reménykedő szemem,
Feketébe burkolózott hamvadó testem.
Feketében gyászol örökké a lelkem,
Mert ebben az életben csak fájdalmat leltem.
Mit gyászolok? Ezt a mocskos életet,
Ami e vers megírására ihletett.
A legszörnyűbb bolygón, a földön ragadtam,
Itt kell élnem, s szenvednem magamban.
Még mások a világot rózsaszínben látják,
Addig az enyémet fekete foltok borítják.
Zárkózott vagyok, sokan ezt mondják,
Ám ők ezt nem tudhatják...
Olyan rossz, hogy másokhoz hasonlítanak,
És mindezt talán csak a tornacipőnk miatt.
Igen, mi mind egy cipőben járunk,
Ám ehhez nem kell a lábunk.
Csupán mi is ugyanúgy bánjuk,
Hogy ezt a világot feketében látjuk.
Ezt nem lehet szavakkal jellemezni,
Csak látni kell, és átérezni.
Arcok jelennek meg, ígéretek, mondatok, tettek,
Néha rosszul, máskor jól cselekedtek.
Minek léteznem, ha rossz az életem?
Minek álmodni, ha úgyis elfelejtem?
Minek vágyakozni, ha elnyom a félelem?
Minek harcolni, ha csak gyöngül a kezem?
Minek reménykedni, ha elvesztem hitem?
Minek felpörögnöm, ha lassul az ütemem?
Minek szeretni, ha viszonzás nincsen?
Minek pénzt keresni, ha már elvesztettem kincsem?
Minek verset írnom, ha nem olvassa senki?
Minek énekelnem, ha már nem tudok zengeni?
Minek repülnöm, ha mindig leesek?
Minek hitegetnem, ha örökké bűnös leszek?
Minek versenyezni, ha úgyis én vesztek?
Minek kiálltanom ha észre se vesznek?
Minek felkelnem, ha este lefekszek?
Minek csapdába esnem, ha senki sem ment meg?
Lassan mindent elborít a feketeség,
Lassan elszáll minden apró remény.
Lassan becsukódik mindkét szemem,
Lassan belátom: többé nem lélegzem.
Lassan tudom azt is, én már nem létezem!
Beszélő könnyeid
Hangtalan sírsz a falnak fordulva
Sajgó csontjaiddal párnádba kapaszkodsz,
Napjaid széttörve, felborulva:
Felejted a tegnapot s holnapot.
Feloldódsz a Semmiben,
Végül te is azzá válsz;
Máskor nem hagynád ennyiben,
De most vágyod már a halált.
Megváltást reméltél
Naivul és ostobán.
Túl későn eszméltél:
Árnykép után rohantál.
És most már vége.
Boldogságod elmúlt,
Arcodon izzik a szégyen,
Ahogyan lángszívedbe szúrt.
Hasztalan sírsz a falnak fordulva,
Égő ujjaiddal egy fényképbe kapaszkodsz.
Terveid széttörve, gúzsba szorítva;
Csókjára gondolsz,
Amikor eldobod a holnapot.
A mélybe zuhanok
Ezer meg ezer könnyet hullattam miattad,
Most már tudom, az ellenségem vagy!
Te vagy a végzetem, kínzol örökké,
Miattad szenvedek, s leszek a pokolé.
De te nem hallgatod könyörgésem,
Mosolyogsz, látván szenvedésem.
Éjszakákat sírok át csakis miattad,
Hogy boldog legyek, sohasem hagytad.
Leesek miattad, örökre lezuhanok,
Apró emléket, vérfoltokat hagyok.
Csak zuhanok a sötétségbe, ahova taszítottál,
Bár utáltál, nekem mégis sokat számítottál.
Álmomban is mindig csak rád gondolok,
Éjszakánként érted véresen kiáltozok.
És te, te még most sem veszed észre,
Hogy miattad kerülök most a mélybe!
Segítségért kiáltok hangosan neked,
De te nem hallasz, nem nyújtod kezed.
Leesek miattad, örökre lezuhanok,
Apró emléket, vérfoltokat hagyok.
Csak zuhanok a sötétsége, ahova taszítottál,
Tényleg úgy gondolod, jobb nekem a halál?
Ridegség, sötétség, hideg futkos hátamon,
Bár ne látnám, de szemedben ott van a szánalom.
Látod, hogy miattad sírok és szenvedek,
Gyilkos tőröm fogom, hamarosan elvérzek.
Mert leesek miattad, örökre lezuhanok,
Itt nem segítenek már semmilyen angyalok..
Darabokra török e hideg éjszakában,
Érzéseim itthagyva testem minden hamvában.
Elvesztem szörnyű, hűvös éjszakában,
Nem látlak többet, meghalok a magányban!
Igen itt van! Egy újabb adag Kiswuff vers. Alap téma hogy szerintetek melyik a legjobb. KOMMENTEZNI!!!!!
Ja igen és BIBIBÍÍÍÍ:
