Ezeket a verseket egy barátom írta és szerintem nagyon jók.
Ezek a versek magukért beszélnek.Az élet és a halál egységességéről szól és arról hogy gyakran a kettő ugyanaz. Szerintem.
Insomnia
Két szemem lehunyva minden szürke éjen
Retinámba égett torz múltam idézem.
Szörnyethalt világok tovatűnnek lassan
Csillagok húnynak ki szédítő magasban.
Meghalt bennem minden mi békét keresne
Állat vagyok ismét, új prédára lesve.
Izzó gyűlölettel megátkozva immár
Erősebb a bánat halott vágyaimnál.
Kínom partját mossa végtelen haragnak
Ott jár most a lélek, hol szívek megszakadnak.
Hajnal gyönge fényét mindhiába várom
Két szemem lehunyva, messze jár az álom.
Olyan jó volna..
Olyan rossz ide lent lenni,
Elérhetetlen álmot szeretni,
Szenvedni azért, mit a sors hozott,
Testemen millió démonnal osztozott.
Olyan jó volna megint ott lenni,
Az angyalokkal lágyan énekelni.
Érezni, ahogyan lágyan ringat a szél,
Nincs semmi, amitől az ember fél.
Olyan jó volna, érezni azt amit régen,
Hogy miért vagyok ilyen, én sem értem...
Olyan jó volna egy kicsit máshogy élni!
A szenvedőket kívülről szemlélni.
Olyan jó volna, ha nem kínozna a csend,
Hogy nem gyötörne folyton, hogy elment.
Olyan jó volna, egy cseppnyi boldogság,
Ha elszaladna minden ostoba hazugság.
Olyan jó volna valaki másnak lenni,
Végre egyszer önfeledten nevetni.
Olyan jó volna feküdni egy árok mélyén,
Csendben, csupán a koporsót nézném...
Olyan jó volna, ha megváltozna minden,
Ha hirtelen tovaszaladhatnék innen,
Olyan jó volna, ha lelkem vígan dalolna,
Ha minden jóra fordulna... olyan jó volna...
Névtelen fájdalom
Évszakok borulnak egymásra,
Mint öröknaptár sárgult lapjai.
Mégis, bennem fájó ősz busong,
Sírva jajdulnak borongós hangjai.
A vén cseresznyefán hiába
Tündököl a legelső hószín virág,
Nekem színtelen, gyűrött és fáj
A belém szorult, magányba zárt világ.
Mélységes csend ül a szívemen,
Súlyától a szó fennakad ajkamon.
Hideg kézzel ölelem magam,
Mardos valami névtelen fájdalom..
Mi voltál nekem
Attól mert nem beszélsz rólam, még nem vagyok halott
Élek, félek és egyedül vagyok.
Látom, hogy kék az ég s érzem a szelet
De már semmi sem jó, mint régen veled.
Attól hogy sírok nem vagyok gyenge
Élvezed, hogy kínzol és ebbe halok bele.
Szorít az idő bár tudom, már elkéstem
Egy hónap van még és meghal bennem minden
Meghal bennem minden és bárcsak én is meghalnék,
Felvágott erekkel az ágyadon feküdnék
Te benyitnál csendesen és észrevennél engem
Így megtudnád talán, hogy mi voltál nekem!
Mostmár tudom, szeretlek
Régen nem tudtam nevetni,
S féltem beléd szeretni.
Nem tudtam,hogy Te Ő vagy,
S ilyen jó,ha velem vagy.
Azt hittem,hogy egy csók vagy egy hét,
Aztán töröd a szívem szét.
De most tudom,SZERETLEK,
S veled együtt nevetek.
Te vagy a legjobb az életben,
S örökre bennevagy a szívemben.
De ha veled valami történne,
A szívem darabokra törne.
S ha tudnálak is valaha feledni,
Mégsem tudnék többé soha nevetni..
Félek
Félek élni, félek, ha nincs mellettem senki,
és félek akkor is, ha fogod a kezem,
mert félek tőled is, nincs erőm ellened.
Rohanok a fényben, mert a sötétben félek,
rohanok előled, de utolér a mérged.
Küzdök ellened, de félek, mert látom,
hiába minden, elloptad az álmom.
Félek, mert nem üldözöl többé,
és nincs mit rejtegetnem, a jövőm vált most köddé.
Hiába kértem, hogy jobban szeressenek,
elbuktam, így te álmodod tovább az életemet..
Lelkedben sohase legyen béke
Te, aki ott voltál, soha nem felejted
Az égett hús szagát,
A felszálló pernyében most is látod
Égreszálló anyád,
És mint karodon a nem tűnő számok,
Oly tiszták a gonosz álmok,
Melyek ma is, mint minden éjjel,
Kísértetve visszatérnek,
Hogy lelkedben sohase legyen béke.
Te, aki ott látva is megvakultál,
Csakhogy elviselhesd,
Ahogy a megtervezett kegyetlenség
Pusztítja az embert,
Mikor a krematórium lángoló szája
A holtakat mohón felzabálja
És mint kopasz csontvázak állnak-esnek,
Dülöngő sorban a gyenge testek,
Hogy lelkedben sohase legyen béke.
Te, amíg csak élsz - nem szabadulhatsz!
Örökké lágerlakó maradsz,
Kinek álmában éjjel ott vonulnak
A gázban hörögve fúltak.
Újra és újra látod a szelíd holdfényben
Az őrtorony árnyékát a reszkető éjben,
Míg körülötted álmukban hazaszállnak a lelkek
És nyöszörögve mocorognak a fekélyes testek,
Hogy lelkedben sohase legyen béke.
Te, aki az embertelent is túlélted,
Hol kegyelem a halál,
Megtanultad, milyen nem embernek lenni,
Kit a tetve is utál,
Most csak állsz, és megdöbbenve nézed,
Hogy millió áldozat semmivé lesz,
És a sárkány, ez a tűzokádó féreg
Életre kel lent a mélyben,
Hogy lelkedben sohase legyen béke.
Egyedül a kocsmában
Egyedül ülök a kocsmában
egyedül élek az álmomban
egyedül iszom a sörömet
egyedül élem az életemet.
Magányos harcos vagyok az éjszakában:
a múltra gondolok, az eltévedt útra
elmerülök a legmélyebb bánatban
és reménykedve várakozok az újra.
Egyedül emelem ajkamhoz a sört
egyedül rendelem a következő kört
egyedül nyomom szívembe a tőrt
egyedül-létemről húzom le az újabb bőrt..
Talán az utolsó
Jó reggelt, kedves Világ.
Úgy látszik, túléltem az éjszakát.
Tél van, hideg és fázom.
Hó fedi be a padot, a lakásom.
Lerázom rongyaimról a havat.
Kortyolok a borból és nézem a tavat.
Az alkohol átjárja megfáradt testemet.
Fűtött szoba híján ez melenget.
Fagyott lábaim mozgásra kényszerítem.
Elsétálok a tóhoz, át a kertemen.
A jégen korcsolyázó, boldog emberek
eszembe juttatják igazi életemet.
Mikor még volt család, ház és munka.
Ma már csak szánalom és e ruha.
Mindenem elvette tőlem.
Saját magam is elvesztettem.
A jeget nézem, közben a csikket gyújtom.
Idegen néz vissza rám, nem látom arcom.
Hol van az a fiatal, csillogó szempár?
Éhes, elgyötört és haldoklik ma már.
Visszabotorkálok a konyhámba.
A hóban élelem után kutatva.
Megterítek és heges kezeimmel eszem.
Ezt a száraz kiflit tegnap kéregettem.
Karácsony másnapja van.
Ajándékom egy szakadt paplan.
De sajnos hajnalban elvették tőlem.
Jól helybenhagytak és köszönték szépen.
Így élek én, itt a padon.
A túlvilágba vezető halálsoron.
Kérlek segíts rajtam, mert nagyon fáj.
Jó reggelt kedves, együttérző Világ..
Egyedül
Miért vagyok más mint a többi?
Zúgó vízben egyedül örvényleni.
Nincs egy ág, mi mellettem lenne,
Hiába tudnám az örvénytől nem menthet meg
Lehetetlent soha sem kértem,
A halált vállalom, hisz ez az élet rendje.
Miért vagyok más mint a többi?
Dörgő égben egyedül szállni.
Nincs egy kar, mi letépné szárnyam,
Hiába tudnám, hogy zuhanás várna.
Lehetetlent most sem kérek,
A halált vállalom, hisz ez a dolgok rendje.
Miért vagyok más mint a többi?
Dohos földben forgolódni.
Nincs egy kő, mi bezúzná fejem,
Hiába tudnám, vége életemnek.
Lehetetlent eztán sem kérek
Csak annyit, hallgassatok meg!
Nem akarok más lenni és egyedül küzdeni!
Sírt ások
Sírt ások, mint mások,
akik szintén temetik magukat.
Poros szárnyaimhoz néha-néha
hozzáér nyakamban a kötél,
és végigsimítja hátamat.
Még élek, de remélem,
mikor megismerlek téged,
addigra kiásom a síromat,
és valaki majdcsak felakaszt.
Ilyen hangulat is van..
Naponta üvölti felém a sorsom
létezésemnek valós gondjait.
Könnyeimet mindig visszafojtom,
ha látom munkámnak romjait.
Karon ragadt a balszerencse
és rohant a kudarchoz velem,
ha két kezem magot is vetne
e föld nekem már nem terem?
Ne küzdjek többé? Elfásultan
megalkuszom, mert én vagyok,
ki minden sírkőre felírtam,
hogy:"Testvéreim a csillagok"...
Majd ha..
Nem kell félned attól,
Hogy többet zavarok.
Nem kell kikapcsolnod
Már a telefonod.
Nem kell hazudozni,
Hogy most sok a dolgod,
Hogy rajtam kívül is
Van ezernyi gondod.
Nem kell panaszkodnod,
Hogy nem férsz az ágyon,
Nem kell takargatnod,
Ha gondolod, fázom.
Nem kell zúgolódnod,
Hogy féltékenykedem,
Pusztán megszokásból
Nem kell fognod kezem.
Nem kell vonatokon
Zötykölődnöm éjjel,
Nem vársz már titokban
Forró szenvedéllyel.
Útjaink elváltak,
Mint fatörzsön ágak,
Ábrándjaink most már
Más irányba szállnak.
Mit régen fogadtunk,
Ha hitünk inogna,
Mindent megbeszélünk,
De csak akkor, "majd ha".
A fogadott "majd ha"
Csírájában halott.
"Majd ha" kiheverlek,
Már más ember vagyok,
Ki nem tekint vissza,
Oda, hol most vagyok,
Ha túl tudom élni,
Mert majd belehalok..
Írta: Kiswuff
